Kávézolás I.
"- Kérek egy duplát - mondta a fiatalasszony.
- És a kedves vendég? - érdeklődött a felszolgálólány.
- Hát mit igyak - tűnődött a férfi. Megnézte a pincérkisasszonyt. Üdén, csaknem gyerekesen mosolygott le rá. - Nem baj, ha valami különlegességet kérek?
- Csak tessék bátran. Bár idekint minálunk nem nagy a választék.
- Én se valami ínyencségre gondolok.
- Ide hallgasson - hajolt hozzá a fiatalasszony. - Ha megint nem fér a bőrébe, hazamegyek.
Két-három hetenkint megittak egy kávét, mindig ugyanabban a kis budai presszóban, nem messze a remíztől, gesztenyék alatt.
- Nézze, Alizka. Maga feketét kért. Engedje meg, hogy én is azt hozassam, amire gusztusom van.
A pincérkisasszonyhoz fordult.
- Csak az a baj, hogy amit rendelni szeretnék, annak hirtelenében nem jut eszembe a neve. Egy olyan sötét folyadék.
- Szeszes ital?
- Nem, nem. Ha jól emlékszem, üvegpohárban hozták. És úgy emlékszem, egészen forró volt. Tehát nem szeszes ital.
- Attól félek, hogy ez nekünk nincs.
- Ezt el se tudom hinni - mondta a férfi. - Nem lehetne megkérdezni a vezető kartársat?
- Már hogyne lehetne. De előre megmondom, hogy én már ötödik éve dolgozom itt, és minden folyadékot ismerek - mondta a kisasszony, és besietett.
- Kezdek torkig lenni a maga viselkedésével - mondta mérgesen a fiatalasszony. Nem szerette a feltűnést. Az autóbuszon mindig az ablak felé fordult. Még a szűk cipőt se volt bátorsága kicserélni. - Ha nem hagyja abba, hazamegyek.
- Még nem is mesélt Jugoszláviáról.
- Ilyen hangulatban nem tudok mesélni.
Már jött a kisasszony. Már messziről mosolygott.
- Azt kérdezi a vezető kartársnő, hogy nem világosbarna volt-e az az ital.
- Nem, kérem. Sőt, majdnem fekete.
- És hol tetszett azt legutóbb fogyasztani?
- A Gerbeaud-ban.
- Sejtettük! - nevetett egy jót a pincérkisasszony. - Hát, kérem, a Gerbeaud osztályon felüli luxus kategória. Mi pedig, tessék megnézni a táblát, másodosztályú cukrászda vagyunk.
- Várjon csak! - mondta a férfi. - Most jut eszembe, hogy egy kiskanalat is adtak hozzá. És még valamit. A tányéron néhány kicsi fehér kockát.
- Kockát? - nézett rá a pincérlány. Aztán fölkacagott. - Öt éve vagyok itt, de ilyen kívánság még nem volt. Kockák! - kacagott megint.
- Nem lehetne a vezető kartársnőt megkérdezni?
A felszolgálónő elment, de az ajtóból visszanézett, szájára nyomta a kezét, és nevetett.
- Csak akkor boldog, ha foglalkoznak magával? - kérdezte dühösen a fiatalasszony.
- Dehogy, Alizka. Én akkor se vagyok boldog. Nos, milyen az a Bled?
- Ne tegyen úgy, mintha kíváncsi volna Bledre. Inkább nézze meg, mit csinált.
Kijött a kisasszony. Mögötte szikáran, szemüvegesen a vezetőnő, kezében egy nem nagyon ismert Hemingway-kötet. ("In our time" - magyarul, nagyjából: "A kor, amelyben élünk.")
- Hallom a problémát - mondta udvariasan.
- Kérem, ne tessék belőle kázust csinálni - mondta a férfi.
- Mi szeretjük a régi vendégeinket kielégíteni. Milyen természetűek voltak azok a kockák?
- Ha jól emlékszem, fehérek. És meglehetősen kisméretűek.
Emezek összenéztek. A pincérlány, aki most nem mert nevetni, csak hangtalanul kuncogott. A vezetőnő azonban komoly maradt.
- Nagyon bosszantó, de hát mit csináljak? Nekünk semmiféle kockáink nincsenek.
- Nem is olyan fontos - mondta a férfi.
- És azt a szóban forgó folyadékot sem ismerem.
- Üsse kő - legyintett a férfi. - Akkor én is kérek egy duplát."
Örkény István - In our time c. novellája
Fotók Rebecca Hughes melburne-i kiskávézókról szóló fotóblogjáról.
