Otthon. Északon.
"HELMER. Nóra – mi ez? Ez a merev arckifejezés?...
NÓRA. Ülj le. Hosszú lesz. Sokat kell beszélnem veled.
HELMER. (leül az asztalhoz, szembe vele). Megijesztesz, Nóra. És nem is értelek.
NÓRA. Igen, épp ez az. Nem értesz. És én sem értette-lek, egészen ma estig. Nem, ne szakíts félbe. Csak hallgasd, amit mondok... Ez leszámolás, Torvald.
HELMER. Hogy érted ezt?
NÓRA. (rövid hallgatás után). Nem tűnik fel neked valami, ahogy itt ülünk?
HELMER. Ugyan mi?
NÓRA. Nyolc éve vagyunk házasok. Nem jut eszedbe, hogy ez az első alkalom, amikor mi ketten, te meg én, férj – feleség, komolyan beszélünk egymással.
HELMER. Komolyan... hogy értsem ezt?
NÓRA. Nyolc teljes éven át – sőt régebben, első ismeretségünktől fogva, sosem váltottunk komoly szót komoly dolgok felől.
HELMER. Beavattalak volna lépten-nyomon a gondjaimba? Az elviselésükben úgysem tudtál volna segíteni.
NÓRA. Nem a gondjaidról beszélek. Azt mondom, sosem ültünk komolyan együtt, hogy valaminek alaposan a végére járjunk.
HELMER. De, drága Nórám, neked való lett volna ez?
NÓRA. Helyben vagyunk. Te nem értettél meg engem, Torvald. Sok igazságtalanságot követtetek el ti ellenem. Először a papa, azután te.
HELMER. Mi? Mi ketten?... Mi ketten, akik jobban szerettünk, mint mindenki más?
NÓRA. (megrázza a fejét). Sosem szerettetek. Csak úgy találtátok, hogy mulatságos szerelmesnek lenni belém.
HELMER. De Nóra, miféle beszéd ez.
NÓRA. Igen, ez így van, Torvald. Amikor otthon voltam, papa elmondta nekem a véleményét, s nekem ugyanaz volt a véleményem; s ha más volt, eltitkoltam; mivel azt nem szerette volna. Baba-gyerekének nevezett, játszott velem, ahogy én is játszom a gyermekeimmel. Aztán ide kerültem a te házadba...
HELMER. Miféle kifejezést használsz a házasságunkra?
NÓRA. (zavartalanul). Úgy értem, hogy papa kezéből a tiédbe kerültem. Itt te mindent a magad ízlése szerint rendeztél be, s így nekem ugyanez lett az ízlésem, ami neked, vagy legalábbis úgy tettem, nem is tudom igazán... úgy gondolom, mindkettő igaz; hol az egyik, hol a másik. De ahogy most nézem, mintha úgy éltem volna itt, mint egy szegény ember, aki csak a betevőfalatját keresi meg. Abból éltem, hogy mókáztam neked, Torvald. De hát te így akartad. Te és a papa nagy bűnt követtetek el ellenem. Ti vagytok a hibásak benne, hogy semmi nem lett belőlem.
HELMER. Milyen méltánytalan és hálátlan vagy, Nóra! Nem voltál boldog itt?
NÓRA. Nem. Sosem voltam. Hittem, hogy az vagyok, de sohasem voltam.
HELMER. Nem voltál boldog?
NÓRA. Nem; csak vidám. S te mindig olyan jó voltál hozzám. De az otthonunk nem volt más, csak egy játékszoba. Én a te baba-feleséged, ugyanúgy, ahogy otthon a papa baba-gyermeke. A gyerekek viszont az én babáim. Mulatságosnak éreztem, ha fölvettél s játszottál velem, éppen úgy, ahogy nekik is mulatságos volt, ha én vettem fel őket s játszottam ővelük. Ez volt a mi házasságunk, Torvald.
HELMER. Van valami igaz – akármilyen nyakatekert és túlhajtott is – abban, amit mondasz. De ezentúl másképp kell lennie. A játék idejének vége; a nevelés következik.
NÓRA. Kinek a nevelése? Az enyém vagy a gyermekeké?
HELMER. A tied is meg a gyerekeké is, kedves Nórám.
NÓRA. Ah, Torvald, te nem vagy az az ember, aki belőlem igazi feleséget nevelhetsz.
HELMER. S ezt te mondod?
NÓRA. És én – hogy vagyok én a gyermekeim nevelésére felkészülve?
HELMER. Nóra!
NÓRA. Nem te mondtad csak az imént, hogy nem bízhatod rám ezt a feladatot.
HELMER. A fölfortyanás pillanatában? Hogy adhatsz arra?
NÓRA. De; ugyanis helyesen mondtad. Nem tudok azzal a feladattal megbirkózni. Más feladat az, amit előbb meg kell oldanom. Magamat kell megnevelnem. S te nem vagy az a férfi, aki segíthetsz ebben. Ezt egyedül kell megcsinálnom. És ezért most elmegyek tőled.
HELMER. (fölugrik). Mi az, mit mondtál?
NÓRA. Ha meg akarom érteni magamat, s az egész környezetemet, egészen egyedül kell állnom. Épp ezért nem maradok tovább nálad.
HELMER. Nóra, Nóra!
NÓRA. Rögtön el is megyek innét. Krisztina befogad éjszakára.
HELMER. Elment az eszed. Nem engedem! Megtiltom!
NÓRA. Ezután mit sem használ, ha megtiltasz valamit. Ami az enyém, magammal viszem. Tőled semmi sem kell, sem most, sem ezután.
HELMER. De hát miféle hóbort ez?
NÓRA. Holnap hazautazom... úgy értem a szülővárosomba. Ott könnyebb valami munkát találnom.
HELMER. Ó, te elvakult, tapasztalatlan teremtés.
NÓRA. Azon kell lennem, hogy tapasztalatokat szerezzek, Torvald,
HELMER. Elhagyni az otthonod, férjed, gyermekeidet! Nem gondolsz rá, az emberek mit mondanak.
NÓRA. Erre nem lehetek tekintettel. Én csak azt tudom, hogy erre van szükségem.
HELMER. Ez vérlázító! Meg tudnád tagadni legszentebb kötelességeidet7
NÓRA. Mit tartasz te az én legszentebb kötelességeimnek?
HELMER. S ezt én mondjam meg! Nincsenek kötelességeid a férjeddel, gyermekeiddel szemben?
NÓRA. Más ugyanilyen szent kötelességeim is vannak.
HELMER. Nincsenek... Miféle kötelességek volnának azok?
NÓRA. A kötelességeim önmagammal szemben.
HELMER. Legelsősorban is feleség s anya vagy.
NÓRA. Nem hiszem többé. Azt hiszem, hogy legelsősorban ember vagyok, éppen úgy, mint te – vagy mindenesetre meg kell kísérelnem, hogy az legyek. Jól tudom, hogy a legtöbben neked adnak igazat, Torvald; valami olyasmi van a könyvekben is. De én nem törődhetek vele tovább, hogy a többség mit mond, s mi van a könyvekben. Magamnak kell a dolgokat átgondolnom, e tisztába jönnöm velük.
HELMER. Nem tudnád, hogy mi a helyzeted a tulajdon otthonodban? Nincs az efféle kérdésekben egy megbízható vezetőd? A vallás?
NÓRA. Torvald, én voltaképp nem is tudom, micsoda az a vallás.
HELMER. Mit beszélsz?
NÓRA. Én nem tudok semmi mást, mint amit Hansen lelkész mondott, amikor konfirmáltak. Elmondta, hogy a vallás ez /i> és i> ez. De ha mindezt itt hagyom, ha magamra maradok, akkor majd azt is megvizsgálom. Látni akarom, igaz-e, amit Hansen lelkész mondott, vagy legalábbis igaz-e – az én számomra.
HELMER. Ah, ez mégis hallatlan, egy ilyen fiatal asszony! De ha a vallás nem tud a jó útra vezetni, hadd rázom fel a lelkiismeretedet. Erkölcsi érzésed csak van? Vagy felelj... az sincs tán?
NÓRA. Tán jobb nem is felelnem erre, Torvald. Egyáltalán nem is tudok. Zavarosak ezek a dolgok a fejemben. Csupán azt tudom, hogy egészen más véleményem van mindenről, mint neked. Most is csak azt hallom, hogy a törvények másmilyenek, mint hittem; de hogy a törvények helyesek lennének, azt én képtelen vagyok belátni. Egy asszonynak tehát nem lehet igaza, ha kíméli öreg, haldokló apját, vagy ha meg akarja menteni férje életét! Az ilyet nem hiszem el.
HELMER. Úgy beszélsz, mint a gyermek. Nem érted a társadalmat, amelyben élsz.
NÓRA. Nem, nem értem. De most hozzálátok majd. Utána kell járnom, kinek van igaza, a társadalomnak vagy nekem.
HELMER. Beteg vagy, Nóra. Lázad van; szinte azt hiszem, eszedet vesztetted.
NÓRA. Sosem éreztem ilyen világosnak és biztosnak magamat, mit ma éjszaka.
HELMER. S elhagyod a férjed és gyermekeidet... ilyen világosan és biztosan!
NÓRA. Igen, azt teszem.
HELMER. Akkor ennek csak egy magyarázata lehet.
NÓRA. Micsoda?
HELMER. Hogy nem szeretsz többé.
NÓRA. Így is van.
HELMER. Nóra, és ezt te mondod?
NÓRA. Ah, olyan rosszulesik, Torvald. Hisz mindig olyan jó voltál hozzám. De nem tehetek róla, nem szeretlek többé.
HELMER. (összeszedve nyugalmát). S ez is világos, biztos meggyőződésed?
NÓRA. Igen, tökéletesen világos és biztos. Ezért nem akarok tovább itt maradni.
HELMER. És számot tudsz adni róla, mivel játszottam el a szereteted?
NÓRA. De még mennyire! Ma este volt, amikor a csoda nem történt meg; akkor láttam, hogy nem az az ember vagy, akinek elképzeltelek.
HELMER. Magyarázd meg jobban; nem értelek.
NÓRA. Én olyan türelmesen vártam, nyolc esztendőn át. Mert hiszen, Uramisten, csoda, belátom, nem esik mindennap. S ekkor tört rám ez a gyötrelmes dolog; s én oly csalhatatlanul biztos voltam: hogy na, most itt van a csoda. Mialatt Krogstad levele ott kint volt, eszembe sem jutott, hogy ennek az embernek az önkénye téged meghajlíthat. Olyan csalhatatlanul biztos voltam, hogy azt mondod neki: menj, kürtöld világgá. S amikor megtette...
HELMER. Nos, akkor? Amikor áldozatul dobtam a feleségem a szégyennek és gyalázatnak...
NÓRA. Amikor ő ezt megtette, csalhatatlan biztonsággal hittem, hogy te előlépsz, s mindent magadra vállalsz s azt mondod: én vagyok a bűnös.
HELMER. Nóra!
NÓRA. Azt hiszed, elfogadtam volna valaha is ilyen áldozatot? Nem, magától értetődik. De mit értek volna az én bizonykodásaim, a tiedével szemben? Ez volt a csoda, amit én rettegve reméltem. S hogy megakadályozzam, azért akartam az életemnek véget vetni.
HELMER. Nóra, én örömmel dolgoznék érted éjjel-nappal, elviselnék gondot és ínséget. De nincs senki, aki a becsületét áldozná fel azért, akit szeret.
NÓRA. Asszonyok százezrei tették meg.
HELMER. Eh, úgy gondolkozol és úgy beszélsz, mint egy értelmetlen gyermek.
NÓRA. Legyen. Te viszont nem úgy gondolkozol s nem is úgy beszélsz, mint az az ember, akihez én társul szegődhetek. Te nem attól féltél, ami engem fenyegetett, hanem attól, ami téged fenyegetett; amikor az ijedelmed elmúlt, s az egész ügy elsimult, úgy tettél, mintha semmi sem történt volna. Éppen úgy a te kis énekesmadarad voltam. mint azelőtt, bábu, akit, minthogy ilyen esendő s törékeny, ezután kétszeres óvatossággal kell a kezedben tartanod. (Fölemelkedik.) Ebben az órában nyilvánvalóvá lett előttem, Torvald, hogy nyolc éven át egy idegen emberrel éltem itt, annak szültem három gyermeket. – Ah, nem is mondom, hogy ne kelljen rágondolnom! Diribdarabokra tudnám szaggatni magamat. (...)"
részlet
Henrik Ibsen - Nóra
Fotók innen.
